2003 októberében, az „évszázad mérkőzésének” 50. évfordulóján az Aranycsapat 86-szoros válogatott kapusa, Grosics Gyula volt egyesületünk vendége. A találkozás nem csak nekünk jelentett egy életre szóló élményt, hanem az est végén a legendás kapus is meghatódottan mondott köszönetet a szombathelyi meghívásért: „Önök ma este egy álomvilágot varázsoltak ide, ebbe a terembe, amit én hálásan megköszönök Önöknek és soha nem fogom elfelejteni. Ez az este felért a 6:3-as mérkőzés után érzett emlékekkel.”
Grosics Gyula, az Aranycsapat kapusa 1926. február 4-én született Dorogon. 14 évesen Komáromban mutatkozott be a Dorog felnőtt csapatában. A bányászok Papp nevű kapusa megsérült és „ha már nincs Papp, akkor jó a ministráns is” jelszóval az ifjú Grosics állhatott az NB II-es együttes kapujába. (Akkoriban rendszeresen ministrált, édesanyja papnak szánta.) Innen ívelt meredeken felfelé labdarúgó karrierje egészen a válogatottságig. 1952-ben olimpiai bajnoki győzelem minden idők – magyar szemmel – legeredményesebb olimpiáján, Helsinkiben. 1953. májusában Európa Kupa diadal a nagy rivális Olaszország ellenében. Ennyi siker után következett a londoni mérkőzés, amelyet a szigetországban 90 éve veretlen angolok az „évszázad mérkőzésének” kiáltottak ki. A nagyszerű 6:3-as, majd 1954 tavaszán a 7:1 -es győzelem után csapatunk Svájcba utazott, hogy átvegye a világbajnoknak járó Rimet Kupát, amelyet már előre a magyaroknak osztott ki a futball közvélemény. Sajnos az i-re nem sikerült feltenni a pontot, azóta is megmagyarázhatatlan a vb-döntőben elszenvedett vereség a korábban porrá zúzott németek ellen.
1954. novemberében Grosics Gyulát is elérte az ÁVH keze. Koholt vádak alapján letartóztatták, játékjogát felfüggesztették, „kémkedés, amely kimeríti a hazaárulás fogalmát” vád volt ellene. Élete leggyötrelmesebb időszakát élte át, bár csak lelki nyomás alatt tartották, de szerinte ez még fájdalmasabb volt mintha fizikailag bántalmazták volna. Több mint egy év után térhetett vissza a zöld gyepre, azonban Rákosi Mátyás (!) utasítására Tatabányára kellett igazolnia. Itt újra ember számba vették és hét emlékezetes évet töltött a bányász városban. 1958-ban és 1962-ben még két vb-n őrizte válogatottunk kapuját. A chilei VB-n – utólag kissé elhamarkodottan – bejelentette visszavonulását, mivel az MLSZ nem járult hozzá, hogy a Ferencvárosban fejezze be karrierjét. 1962. október 14-én a jugoszlávok ellen öltötte utoljára magára legendás tiszta fekete szerelését.
Pályafutása befejezése után edzősködött, dolgozott Tatabányán, Salgótarjánban, a KSI-nél és Kuvaitban is. Később a Bp. Volán elnöke volt. 88 éves korában, hosszú betegség után 2014. június 13-án hunyt el.
